A narancslekvár nem tartozott a gyerekkori ételeink közé, de még a narancs se nagyon. 😉Talán pont ezért emlékszem oly élénken az első találkozásunkra. Egy nyári táborban történt középiskolás koromban. Először csak nézegettem a kis dobozkát a reggeliző asztalon. A többiek nagy ívben kerülték. Vagy azért, mert ismerték, és nem szerették, vagy azért, mert nem ismerték, és nem is szerették volna megismerni. Engem hajtott a kíváncsiság, elvettem egyet. Másnap kettőt. Ennél tovább nem mentem, de kettőt minden reggel megettem belőle a friss vajas zsemlére kenve. Az a semmivel össze nem téveszthető kesernyés-édeskés-citrusos íz .... - örök életre szóló barátság köttetett. És nagy örömömre kicsi N. is nagyon szereti. Azt a pillanatot se fogom soha elfelejteni, mikor együtt töltöttük a palacsintákat: M. sütötte, N. kente rá jó bőven a narancslekvárt, én meg tettem mellé / rá a csokiszószt. Aztán jó étvággyal eltüntettük az összeset. A következő kép a "spájzunkhoz" kötődik. N. nagyon ...